Tulajdonképpen
már ötéves korom óta tudom, mit szeretnék az élettől, mi érdekel engem igazán,
de a sorsom csak tizenhárom éves koromban dőlt el. Az volt az az év, mikor
beleszerettem Olaszországba. Halálosan, visszafordíthatatlanul, örökké..
Mikor még az általános
iskolába jártam.. hát.. őszintén szólva nem voltam a legjobb tanuló.. Sőt… Ez
azért volt, mert akkor még nem fogtam fel igazán, hogy ha nem tanulok jól, nem
vesznek fel jó középiskolába, és így tovább… A baj csak az volt, hogy az
utolsó pillanatban jöttem rá, hogy ezt mégsem így kellett volna csinálni..
Felvételiztem egy pár
gimnáziumba. Volt köztük erősebb, gyengébb.. Mikor sorra jöttek az elutasító
levelek, kezdtem nagyon kétségbe esni. Nem tudtam mi lesz velem..
Volt egy gimnázium, ahova már
az elejétől fogva, nagyon nagyon szerettem volna menni, de biztos voltam benne,
hogy nem fognak felvenni.. Mikor megjött a levél, remegő kézzel nyitottam ki a
borítékot.. És láss csodát! FELVETTEK! Annyira örültem, hogy Budapest egyik
legjobb, és messze a legszebb iskolájába vettek fel, hogy arra nincsenek
szavak..
Akkor rájöttem, hogy nagyon
össze kell szednem magam. Az általánosban szinte semmit nem tanultam, és ez
után bekerülni egy olyan iskolába, ahol öt éven keresztül megállás nélkül kell
tanulni.. Az igazság az, hogy rettegek. Félek , hogy nem fogom bírni. Az
életemet percről percre elterveztem. Érettségi után BGF, Külkereskedelmi
Főiskolai Karán, és tovább Olaszországba. Ha nem sikerül végig csinálnom ezt az
öt évet, akkor minden, kártyavárként dől össze.
Egyetlen dolog hajt:
Olaszország. Ha nem lenne ez az álmom.. Akkor én nem tudnám végigcsinálni.
Minden áldott nap, mikor fekszem le és ébredek fel, minden egyes betűt
azzal gondolattal tanulok meg, hogy mindezt azért csinálom, hogy valóra váltsam
azt, amiért egész életemben küzdök ..